Mellerné Miskolczy Eugénia levele Schwimmer Rózsának

Budapesten, 1928. május 8.

VII. Wesselényi ú. 6.

Drága, szeretett Nagyasszonyom,

mellékelt kérdőívválaszok már egy hete várnak elküldésre, de nem tudtam Önnek írni, míg Balassával nem beszéltem. Ma végre eljött a József térre, de persze ezer kérdésemre nem tudott felelni; bár mehetnék én ki, bár lehetnék magukkal egy ideig. Persze gondolni sem lehet ilyen merészet!

A legégetőbb kérdésemre sem kaptam választ: mi van az állampolgárságával? Nem tudta megmondani, nem ismerte az ügy állását, bár úgy tudja, konkrét esetből, hogy a Nemzetek Szövetségének Titkársága ilyen esetekben ad olyan útlevelet, mely bárhova érvényes. Ezt bizonyára Ön is tudja – nem akar egyelőre, átmenetileg ehhez folyamodni? Megnyugtatásomra hallom azonban, hogy igen frissnek, munkaerősnek látta. Szunnyadó vágyódásom ma újult erővel ostromol, hogy beszéltem valakivel közülük, ki nemrég látta.

Hogy háborgó kedélyemet kissé csillapítsam, elmondom Önnek is, mire gondolnom kell evégből: augusztusra várom első unokámat, egy kis Strasser-csemetét. Nagyanyai higgadtságra kell tehát intenem magamat és nem szabad elfelejtenem, hogy súlyos családi kötelezettségeink vannak. Nagy vállalkozás ma gyermeknek adni életet a mai viszonyainkban, de Rózi nem mert tovább várni, nehogy egészen lemaradjon az anyaságról, amire vágyott. Gondja lesz éppen elég, a fiatal orvosok mind nyomorognak, a mérnökök nemkülönben.

Nagyon szomorkodom az Ön splendid isolation helyzetén, azonban ne higgye, hogy nekem vannak barátaim. Rokonaim, kikkel hetenként egyszer, egy kávéházban, egy órára találkozom, tanítványaim, munkatársaim, kikkel az Egyesületben jövök össze. Voilà tout! Időm sincs többre. Igaz, hogy nem is számíthatok senki ragaszkodására, amire én nem szolgáltam rá. Önnél ez másképpen van. És ez az elszomorító.

Erzsihez sem érek rá kimenni hónapszámra, mikor ő jön be, csak akkor látom. A fiam nagy ritkán ír – nem tud vidám hírekkel szolgálni. És Vilma elment.

Most készülünk a közgyűlésre – óh, milyen nehéz szívvel! Szirmainé csak a temetőt látogatja naponként, de most vigasztalásomra hallom, hogy nyárra mégis kiköltöznek a Zugligetbe. Hát csak tengődünk, az élet látszatával. Milyen máskép volna, ha itt lenne Ön, drága Nagyasszonyom! Várakozási állományban érzem magam: a dolgoknak muszáj most enyhülni, végre megváltozni. Hogy megérem-e? Az unokám bizonyára egy emberhez méltóbb korban fog megöregedni, nem lesz háborús idők rokkantja, ugy-e???

Mindkettőjüket csókolom könnyes szeretettel,

Mellernéje

Kérjük vissza a kérdőívválaszokat bírálatával és kiegészítéseivel, mielőbb.

New York Public Library Manuscripts and Archives Division. Rosika Schwimmer Papers, Box 179.